Tavaly már volt szerencsém ellátogatni a modern művészet nemzeti galériájába, mely nem is olyan régen nyílt meg egy használaton kívüli erőműben, aminek gyárkéménye azóta London egyik jelképévé vált. A jelenleg rekordlátogatottsággal büszkélkedhető Tate Modern-ben mindenki megtalálhatja a maga stílusát, hiszen Dalí-tól kezdve, Picasso-n át, Warhol-ig az 1900-as évektől tényleg minden jelentős művész helyett kapott. Engem egy nagyon kedves barátom vett rá, hogy látogassunk el ide, mert nagy rajongója a képzőművészetnek. Mivel totál inkompetens voltam (vagyok) a témában, így kissé félve, de belementem a dologba. Nem is bántam meg, hiszen amellett, hogy rengeteg érdekes művel ismertetett meg, sikerült felkeltenie az érdeklődésemet a modern művészetek iránt. Arról nem is beszélve, hogy meglepően élveztem a kiállítás különböző állomásait; még ha nem is nagyon tudtam hova tenni bizonyos alkotásokat (pl. Vanessa Bell "mesterműve"), akkor is sikerült mosolyra húzniuk a számat.
Ekkor ismerkedtem meg Roy Lichtenstein stílusával, akinek direkt színhasználata, erős kontúrjai és képregényszerű képei rögtön magával ragadtak. Valahogy kiemelkedtek a munkái a tömegből, úgy éreztem tele vannak élettel. Így amikor a már említett csodaszép hölgy felhívta a figyelmemet, hogy Londonban éppen kiállítás lesz munkásságából, egyértelmű volt, hogy ott a helyem.
Az amerikai festő mellett két művész munkáit lehetett még megcsodálni; az első Saloua Raouda Choucair absztrakt kiállítása volt, a másik pedig Ellen Gallagher sötét és elborult utazása. Előbbiről nem igazán tudok mit nyilatkozni, mert egy gyors összefoglaló áttekintését követően a második mellett tettem le a voksom, bár nem volt könnyű a választás, mert őszintén szólva mindkettő különösen érdekesnek és rettentő egyedinek nézett ki.
Miután megvettem az egyébként pofátlanul olcsó belépőket, neki is lódultam Lichtenstein pop art birodalmának. A kiállítást nem éreztem sem túl rövidnek, sem túl elnyújtottnak. Közel egy óra pont elég volt, hogy végigjárjam az egészet. a több, mint 100 festmény, szobor és rajz 13 szobára, illetve korszakra volt bontva:
Az első terem a Brushstrokes nevet viselte, amiben az '50-es évek Amerikáját uraló absztrakt expresszionizmus paródiája vezette fel a festő korai korszakát, vagyis a második termet. Itt már rögtön szemet szúrt első műve, a 1961-es Look Mickey a megannyi kezdeti képe között. Majd a Black and White névre hallgató harmadik szobában meglepően érdekes dolgok tárultak elém, ahol az olyan darabokon, mint a Portable Radio, vagy a Desk Calendar, illetve annak eseményein órákig eltudtam volna mélázni.
Aztán a negyedik teremben (War and Romance) már végre "személyesen" is találkozhattam a leghíresebb munkáival, mint például a a Whaam! vagy a M-Maybe. Hihetetlen hogy ennyire "kevés" elemből is mennyi érzelmet képes átadni. A legtöbb kép egy erős érzelmi pillanatot ragad meg, amikbe ahogy egyre inkább belemélyedsz, érzed át igazán és kapcsolsz hozzá egy egész kerettörténetet. A női vonalak vászonra vitelében pedig mindig is egyedülálló volt az amerikai festő. Kétségtelenül e két témakör tette híressé Lichtenstein-t, és vált a pop art egyik legmeghatározóbb alakjává. Ma már persze megmosolyogtató, hogy valaha ezek a képek provokatívnak és polgárpukkasztónak hatottak.
Ezt követően egy addig ismeretlen gyöngyszemmel futhattam össze a tájképek között, ez pedig a Seascape volt. Az optikai hatásokkal kísérletező festmény olyan érzetet keltett, mintha valóban az állandóan hullámzó vizet bámulnád. Ha három kedvencet ki kéne emelnem, ez biztosan közte lenne.
Az Art About Art terem remekül figurázta ki Picasso-t, Cézanne-t, vagy éppen Matisse-t, ami egyfajta tiszteletnyilvánítás volt Lichtenstein részéről. Mivel sajnos erősen alultáplált vagyok e téren, számomra nagyon sok utalás nem esett le, aki otthon van a témában nyilvánvalóan jobban élezte volna. Ezután bepillantást nyertem a környezetbe, ahol ezek a remekművek életre keltek, és megismerhettem a kevésbé ismert kísérletezősebb arculatát is a tükrökkel való szobrain, képein, valamint a kínai tájképek "popartosított" verzióin keresztül.
A kiállítás vége felé járva a legkiemelkedőbb számomra a 11. terem (Late Nudes) volt, mely a minden művész számára oly sokat jelentő meztelen női testet állította a középpontba. A '90-es évek közepén Lichtenstein egy új és provokatívabb megközelítésből mutatta be a női vonalakat, aminek eredményeképp megszületett az egyik legkiemelkedőbb alkotása, a Sunlight-Moonlight kettőse, mely a nő két tökéletesen letisztult arcát tárja fel a művész sajátos stílusában. Elképesztő, hogy ugyanaz az arc mennyire más üzenetet tud hordozni...
Ellen Gallegher: AxME
Majd Lichtenstein képeit követően a már fent említett amerikai művésznő kiállítására tévedtem, ahol az előzőhöz hasonlóan nagyjából egy órát töltethettem el. A Retrospective hatására fel voltam dobódva, így tele energiával ugorhattam neki Ellen Gallagher számomra addig még teljesen ismeretlen munkásságának.
Hát nem tartott sokáig a jókedvem, mert a 11 teremből álló tárlat elképesztően lehangoló és elborult volt. A művésznő érdekesen dolgozik egyébként. Alapvetően fotókat (általában régebbi, fekete-fehér darabokat) vesz alapul, melyekre aztán fest, ragaszt, kivág belőlük, illetve hozzájuk ad. Tudom, furcsán hangzik... hát furcsa is. :D
Mégis volt egyfajta sötét varázsa az egésznek. Plusz az érdekes képek mellett egy nagyon beteg rövidfilmmel is készült a művésznő, ami végleg megölt aznapra. Most nem mennék bele ebbe is részletesen, épp elég volt egyszer átélni. Ám mindettől függetlenül Ellen Gallagher kiállítása is tetszett, bár nem hagyott olyan maradandó élményt bennem, mint az azt megelőző Retrospective. Összességében viszont minden penny-t megért ez a közel két órás túra. Őszintén megmondom, nem hittem volna, hogy ennyire tetszeni fog. Meg is fogadtam, hogy ezek után többet járok majd a Tate-be, mert tuti egy csomó hasonlóan remek tárlat vár még ott rám, amit nem szabad kihagynom!
Ja, és köszi Maya hogy szóltál! :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése